Dr. Márk már két hete csak morfium injekciókkal tudta elviselni fájdalmait.
Az injekciók kábává tették, de még így is megpróbált logikusan gondolkodni. Azzal kísérletezett, hogy elképzelje, mi lesz majd akkor, ha meg fog halni. Világéletében megrögzött materialista lévén a túlvilág képét elhessegette magától, ám az makacsul és titokzatosan ott gomolygott előtte.
- Egyszerűen meghalok, és kész? De mi lesz azután? Hogyan tudom majd ellenőrizni, hogy mi lesz akkor, ha én már nem leszek? Hogy is tanultam filozófiából? Aki úgy gondolja, hogy az ő Énjén kívüli világ csak az ő Énjében létezik, az szubjektív idealista.
Sz-u-b-j-e-k-t-i-v és i-d-e-a-l-i-s-t-a.
Lehet, hogy nekik van igazuk? Ha nem leszek, akkor semmi sem lesz? De akkor kik ezek a szubjektív -isták? Hát akkor ők sincsenek! Ennek nincs semmi értelme. Mennyien meghaltak már, és a világ - egyelőre megvan. De mi lesz, ha már nem leszek?
Márk ilyen gondolatokkal gyötörte magát, mintha más baja sem lenne.
Egyszerre csak eszeveszett fájdalom hasított keresztül a testén. Márk tudta, hogy ez a vég. Most meg fog halni. A fájdalom, ahogy jött, olyan hirtelen el is tűnt. Márkon egy furcsa érzés lett úrrá.
Teljes bizonyossággal tudta, hogy meghalt. Magakörül már nem a kórterem alkotó elemeit látta. Semmit sem látott. Illetve a világ semmivé vált ugyan, de ez a semmi furcsa módon zsúfolásig tömve volt. Nem érzett többé semmit, semmit, amit addig megszokott, de mégis benyomások egészen hihetetlen tömege szakadt rá. Mindent érzékelt, ami ott volt, csak éppen képtelen volt felfogni, hogy mi ez a „minden“, és hol van ez az „ott“. Tárgyakat és élőlényeket érzékelt, de tudta, hogy ott nincsenek sem tárgyak, sem élőlények. Nem látta és nem hallotta a sokaságot, hanem az csak úgy volt, anélkül, hogy meghatározható lett volna, hol, hogyan, mi módon van az, ami van. Mégis, egészen nyilvánvalóan mindez ott volt - volt ...
Hirtelen villámcsapásként hasított bele a felismerés. Mindaz amit érzékel az nem van, hanem csupán - volt. Holtak vették körül, holt tárgyak, holt élőlények (micsoda fantasztikus képzavar!), holt emberek. Azonban az, hogy „körülvették“ nem a megfelelő kifejezés. Ö maga is e holtak egyike volt. Ő is „körülvette“ a többi holtat. A dolog teljesen kölcsönösnek tűnt.
A legjobban az döbbentette meg, hogy ezekről a holtakról ő abszolút mindent tudott. A sok milliárdnyi tárgyat, növényt, állatot, embert a legapróbb részletekig ismerte. Mindegyik egyenként és teljes világossággal érzékelődött számára, egyik sem volt távolabb, mint a másik, sem a szó eredeti, sem pedig átvitt értelmében. Mindegyikhez „köze volt“. A következő elképesztő felismerése az volt, hogy ezek a holtak nem valamely tárgyak, élőlények, emberek összessége - ezek mindazok a tárgyak, élőlények és emberek, amelyek a Földön, és valószínűleg nem csak a Földön, valaha is létrejöttek és elpusztultak.
Dr. Márk ráeszmélt, hogy az, amit itt érzékel, az a teljes és hiánytalan tárgyi múlt.
- Dehát ez nem lehetséges! Ilyen nincs! Hogy jövök én ahhoz, hogy ismerjek mindent, ami csak valaha is volt. Erre egy ember nem is lehet képes. Hol vagyok? Ez a Túlvilág lenne? Annyian és annyi minden van itt, miért pont Én ismerek itt mindent és mindenkit?
Amikor ezt az utolsó kérdést feltette magának, azonnal megértette a választ is. A többiek, a holt tárgyak, holt élőlények, holt emberek mind-mind ismertek mindent és mindenkit. Nem ugyanúgy, mint ő, hanem ugyanazért, amiért ő. Az ő mindent tudása egyben a többiek mindent tudása is. Mert ő maga is egy az összes többivel és többiekkel. Ugyanaz az Én.
- Hiszen akkor ... nem ez nem lehet ... hiszen akkor én ... Én ... Én az Isten vagyok. Nem három személyben, ahogy a keresztények tanítják, hanem milliárd és milliárd tárgyban, élőlényben, emberben megjelenő Isten. A holtakban, elpusztultakban, elmúltakban megjelenő Isten. Mindent tud, tudok a múltról, de semmit a jövőről.
A jövő nagy átláthatatlan, felfoghatatlan, érzékelhetetlen semmiként gomolygott valahol, a közelben, és mégis elérhetetlenül távol. Márk elgyötörve gondolt arra, hogy amíg élt, addig csak a jövő érdekelte igazán, a múlt csupán megfakulva, emlékfoszlányokként élt agya rejtett zugaiban, és ezekből az emlékekből leginkább csak azt elevenítette fel, amire a jövő érdekében szüksége volt. Minden fontosabb gondolata, minden lényegesebb cselekedete a jövőre irányult. Most pedig ... Nincs többé jövő, csak a vakítóan éles, minden apró részletében áttekinthető múlt. Ennek a múltnak nincsenek többé titkai, minden titka pucéran megszemlélhető. Mindezt felfogva Dr. Márkon rettenetes szomorúság vett erőt:
- Minek ez nekem? A múltra a jövő építése céljából van csak szükség, hogy a múlt tapasztalataiból tanulságokat vonhassunk le a jövőt illetően. Istenem! Mennyi mindent szerettem volna a múltról tudni! Az igazságot: hadvezér, miért tetted; költő, miért írtad; tudós, miért gondoltad?! Most viszont ... mindent tudok, kérdeznem sem kell, hiszen ez mind Én vagyok. De mire megyek vele? Mi szükségem van rá? Nincs rá szükségem!
Egészen elkeseredett:
- Isten! Aki most íme Én vagyok, akivel eggyé lettem. Hatalmas tudásod miért nem osztod meg az élőkkel? Miért hagyod az embereket tévelyegni? Miért hagyom őket tévelyegni? Hiszen még a hívők is rosszul hisznek! Az ő Istenük hamis Isten, az igazit nem ismerik, nem is ismerhetik, amíg élnek. Ha pedig már meghalnak, akkor mire mennek vele? Miért nem nyilatkozunk meg az élőknek? A hitetlenek, az ateisták, a materialisták hitetlen hitét is megingathatná egyetlen kézzel fogható megnyilatkozásom, s játszi könnyedséggel vezethetném el őket az igaz hit megvilágosulásához. Miért nem teszed? Isten, miért nem?!
- Ostoba, megátalkodott materialista! Gyarló lélek! Nem vagy képes felfogni, hogy az igazi hitet megöli a bizonyosság?! Persze a te kis aljas materialistáidat meggyőzné a kézzel fogható, orral szagolható, nyelvvel ízlelhető megnyilatkozásunk és Istent besorolnák az érzéki világ megismerhető, azaz materiális jelenségei közé. Megerősítené hitüket - a materialista hitüket. Szó sem lehet semmilyen megnyilatkozásról. Nincs is lehetőség rá. Nem vagyok ura a jövőnek, csupán a múltnak. S annak is csak önmagunkért, önmagáért, önmagamért, ... nekem, ... magamnak, ...
Dr. Márk fel akarta fogni mindezt, de nem ment neki. Agya lázasan zakatolt, válaszolni akart, de rájött, hogy magamagának, az Istennek nincs mit válaszolnia. Az egész elképesztően értelmetlennek tűnt. Ekkor hihetetlenül éles fájdalom hasított keresztül a testén.
A morfium!
Nem hat a morfium! Nővérke!
Dr. Márk a kórházi ágyon állati hangon felüvöltött, azután felemelkedett és teste egy rántással hátrahanyatlott.
Dr. Márkot körülvette az áthatolhatatlan semmi. S a csönd, a tökéletes, süket csönd.
